Magyar Kalasnyikovok – 40 éves az AMP ? 23 éves az NGM/NGV

A 2009-es esztendő egy évfordulót is hozott a magyar Kalasnyikov-gyártás tekintetében. 40 éves lett az 1969-ben született AMP?69.
Nem kerek évforduló, de 23 éves lett a korát némileg meghaladó, 1986-ban haditechnikai ellenőrző vizsgálatát kezdő NGM/NGV gépkarabély.

Az AMP?69 születése

A ?Testhátrasiklásos gépkarabély? c. ?Titkos? minősítésű HM szolgálati szabadalom, amelynek feltalálói: Berecki István, Egerszegi János, Nagy István (HTI), Zala Károly (FÉG) voltak. Rendszeresítésre ?7,62 mm-es AMP (Automata Módosított Puskagránátos) gépkarabély? néven került. A főkonstruktőr Zala Károly volt.
Egerszegi János, ma vezető hadiipari szakértő, a HM HTI-ben dolgozott, mint a fegyver témafelelőse, egyben ő tervezte meg a ?mellső csúszómarkolat?-ot is. Részt vett az összes csapatpróbán (Magyar Néphadseregnél 2, a Munkásőrségnél 1 és a Belügyminisztériumnál is 1 csapapróbát tartottak). A MN 1974. augusztus 2-án rendszeresítette a fegyvert, míg a MÖ (Munkásőrség) és a BM 1975-ben. A rendszer exportra is került, sőt Libanonban éles bevetésen szír T?62-esekre tüzeltek velük, innen szerezték meg az amerikaiak és ezeket vizsgálták be.
Érdekességképpen: a mai napig azt tanítják lőfegyvertervezés oktatásakor, hogy 15 000 lövést kell egy véletlenszerűen kiválasztott gépkarabélynak kibírnia, szélsőséges körülmények között, egyes- és sorozatlövésekkel egyaránt végrehajtott lövészet során, 2000 lövésenként részleges szétszedéssel tisztítva. Ez hazánkban, a Kalasnyikov-rendszerű fegyverek esetében 15+5 ezer lövés volt.

Puskagránátok a 60-as és 70-es években

A puskagránátok története az első világháborúval indult, amikor kialakultak a lövészárokharcok, és a puskák kevésbé voltak hatékony fegyverek, mint a kézigránátok, amelyeket be lehetett dobni az ellenséges árokba. Ezek továbbfejlesztett verziója volt, amikor a gránátra egy vaspálcát erősítettek, majd azt egy puskacsőbe dugva egy vaktöltény segítségével kilőtték az ellenséges lövészárok irányába.
Célzott lövésről persze nem igazán beszélhetünk, de a meredek becsapódási szög miatt alkalmas volt a lövészárkon belüli célpontok leküzdésére, a puska segítségével pedig mindenképpen messzebbre lehetett eljuttatni a gránátot, mint kézzel dobva. A puskagránát koncepció az első világháború végeztével egy időre feledésbe merült, mígnem a hatvanas években kezdődő mind gyakoribb ? nem hagyományos ? városi harcok újraélesztették az elgondolást.
Általában két irányvonalat követtek a fejlesztések: az egyik a puskához/karabélyhoz erősített különálló gránátvető, amely egy teljesen külön szerkezettel rendelkezik, mindössze a tusa közös az alapfegyverrel, és általában a mellső ágyra erősítik, ilyen például az amerikai M16/M203-as kombináció, de létezik Kalasnyikov-típusú fegyverre erősíthető eszköz is, tehát keleti és nyugati fejlesztés egyaránt.

 Hazai puskagránátos

A másik, amely irányvonal a magyar mérnököket is megihlette, a csőre húzható puskagránát (mely esetlegesen rakéta póthajtásos fegyvergránát). Ennek hátránya, hogy nem lehet kvázi egyszerre használni a karabéllyal, hiszen a vaktöltény segítségével történő gránátindításhoz éles lőszert, vaktöltényre és tűznemet kell váltani többek között.
Az első generációs csőről indítható puskagránátok ? nem rendelkezvén lövedékcsapdával ? éles tölténnyel nem voltak indíthatók, mert az éles töltény lövedéke áthatolva a gránáton a gránátgyújtót is elműködtethette volna, ami a gránát csőtorkolathoz közeli (néhányszor tíz centiméteren belül) felrobbanásához és a lövő halálos sérüléséhez vezetett volna. Ezért külön indítótöltényt (mintegy vaktöltényt) kellett alkalmazni.
A kumulatív, páncélozott célok elleni puskagránát viszont szinte kizárólag ezzel a megoldással lőhető ki. Illetve ezek a típusú gránátok tudják garantálni a kumulatív hatás hatékony kifejtéséhez szükséges becsapódási szöget, valamint a kumulatív sugár megfelelő áthatolóképességét biztosító lövedékátmérőt. Talán épp ez utóbbi tény volt döntő érv a választott műszaki megoldás mellett. Ahhoz, hogy ez megoldható legyen, példa nélküli mértékben kellett beavatkozni az eredeti konstrukcióba, ami kiemeli ezt a fegyvert a megszokott Kalasnyikov-másolatok köréből. Puskagránátos fegyverünk fejlesztése elég korán kezdődött, amikor az amerikaiak is épphogy rendszerbe állították az akciófilmek hősét, az M16-ra szerelt M203-at.

Műszaki megoldás

A megfelelő belballisztika elérése érdekében esetünkben nem a hagyományos csőbe dugott pálcával erősítették fel a gránátot, hanem a egy csőtorkolatra helyezett tromblonra húzták, s onnan az indítótöltény lőtte ki. Majd a forró lőporgázok indították be a gránát saját menethajtóművének működését, miután az elhagyta a fegyver csövét. Az éles lőszerrel való indítás azért nehézkes, mert az erre alkalmas gránátba csapódó lövedék számára lövedékcsapdát kell elhelyezni, ami túlzottan megbonyolítja annak szerkezetét és növeli a gránát tömegét, csökkentve a hatásos lőtávolságot. Ahhoz, hogy a gránátot stabilan rögzíteni tudják, egy tromblonon egy egyszerű feszítőlapot alkalmaztak, illetve meg kellett hosszítani a fegyver csövét mintegy tíz cm-rel, így az elérte az eredeti ős, az AKM csőhosszát (a fejlesztés az AMD?65-re épült).
Ezen a toldalékon helyeztek el axiális gázkiömlő nyílásokat az eredményes indítás érdekében, és hogy az indító lőporgázok teljes mértékben felhasználásra kerüljenek, valamint a fegyver kímélése érdekében egy elzáró szelep került elhelyezésre a gázkiömlő furatnál.
Így minden egyes gránát esetében kézzel kell felhúzni a zárkeretet, lévén nincs lőporgáz, ami mozgatná a zárszerkezetet, de így kevésbé fordulhat elő, hogy töltött fegyverre helyeznénk el gránátot. A fegyver gyakorlati tűzgyorsasága még így is közel azonos volt az RPG?7 páncéltörő gránátvető tűzgyorsaságával.
Mivel az eredeti íves csapóirányzék alkalmatlan volt a gránátlövés célzására, hiszen a puskagránát röppályája jóval meredekebb a karabélylövedék pályájánál, így aztán egy szabadalommal védett, lőtávolság szerint állítható optikai irányzékot kapott  a tok jobb oldalára (a hagyományos Kalasnyikov-?infrabak?-ra szerelve, amelyet prof. dr. Kalló Péter címzetes egyetemi tanár tervezett.

Hátrarúgás-csökkentés

Probléma volt a puskagránát indításakor fellépő nagymértékű hátralökő erő. Ennek mérséklésére kiváló megoldást szolgáltat a rugós-pneumatikus tusa (Zala Károly) és előágy (Zala Károly és Egerszegi János műve), amely oly komfortossá teszi a fegyvert. Mindezen módosításoknak köszönhetően gyakorlatlan lövész is nagyobb hatékonysággal tudja használni fegyverét ? mint nem sokkal előbb rendszeresített AMD-t ?, hiszen a hosszabb csőnek köszönhető nagyobb lőtávolság és kisebb szórás mellett a különleges visszarúgás-csökkentés ?kezes báránnyá? változtatja rövid sorozatok közben a gépkarabélyt.
Érdekességképpen: a jugoszláv gránátlövésre is alkalmas gépkarabélyon semmiféle csillapítás nincs, azzal válltámaszát a földre támasztva adható le lövés, ami nehézkessé és pontatlanná teszi az eszközt. Az AMP-vel viszont a repeszgránáttal egy képzett lövész 100 m-ről eltalálta az álló alakot. Kevésbé képzett lövész esetleg néha mellé lőtt, de egy repeszgránát esetében ez nem olyan súlyos hiba?

A gránátok

Kétféle rakéta-póthajtású gránátot fejlesztettek ki hozzá, egy kumulatív (PGK?69) és egy repeszhatású (PGR?69) puskagránátot, amelyek közül az elsőt főként fedezékek és gyalogsági harcjárművek ellen, míg a második élőerő ellen ajánlott. Ezek tervezői Barták Ignác, Bárány István és Sárai Gábor voltak, a HTI tisztjei. A maximális irányzott lőtávolság 450 méter, a maximális repülési távolság 510 méter volt. A kilövőtöltényeket befogadó speciális tár hatos tárkapacitású.
A repeszgránát hatása tulajdonképpen egy előre meghatározott geometria szerint hasadó repeszképző köpenyes védőkézigránáténak felel meg, míg a kumulatív a benne található flegmatizált hexogénnak (robbanótöltet) köszönhetően fejti ki hatását becsapódás után, késleltetés nélkül. Természetesen készültek gyakorlógránátok is, éles rakéta póthajtóművel, s a gránát tömegének megfelelő ballaszttal töltve. A gránátok hatásadatai annyira jónak mondhatók még ma is, hogy számos modern külön vetőcsöves fegyvert felülmúlnak, különös tekintettel a páncéltörő kumulatív gránátra, amely merőleges homogén páncélátütése 212 mm (az RPG?7 PG?7V gránátja ugyanígy 340 mm-t üt át), s belegondolva az alapvető taktikai sémába, miszerint egy város elfoglalásához páncélosok kellenek, egy gerillataktikára alapuló városvédelemben, illetve reguláris hadseregeknél az objektumvédelemben igen hasznos segítőtárs lehet (mely igazságot szomorúan tapasztalták meg a Bejrútba behatoló szír páncélosok is).
Talán épp erre alapoztak akkor, amikor 1974-ben rendszeresítették még a Magyar Honvédségnél, illetve a Munkásőr-egységeknél 1975-ben, amelyek potenciális fegyveres területvédelmi szervezetek lehettek volna adott szituációban, ellátták ezekkel a fegyverekkel.

Mai szemmel

A mai konfliktusok ismeretében (Afganisztán és Irak) elmondhatjuk, hogy egyre inkább terjednek a könnyebb páncélozású, járőrözésre alkalmas járművek (páncélozott Humvee-k, Cougarok stb.), amelyek páncélozása még ma sem jelentene kihívást ennek a negyvenéves konstrukciónak, különös tekintettel annak meredek becsapódási szögére. A főleg IED-k elleni védelemre kiképzett járműveknek sem a teteje a legvastagabban páncélozott, hasonlóan a harckocsikhoz. A hosszabb cső és a pneumatikus ágyazás és az optika pedig ideális orvlövészfegyverré teszi városi környezetben, míg a behajtható válltámasz a mozgást segíti az épületek, romok és a sűrű növényzet között. Szerencsére a Közel-Keletre még elvtársi segítségként került fegyverek vagy elhasználódtak, vagy nincs már hozzájuk gránát, különben igen sok fejtörést okozhattak volna jelenlegi szövetségeseinknek. Ugyanis a fegyver sokkalta jobban rejthető a ruházat alá, mint egy RPG, és ezzel is rá lehet kényszeríteni az ellenséges erőket, hogy a könnyebb járművek helyett erősebben páncélozott harckocsikkal és azok gyalogsági kíséretével járőrözzenek az elfoglalt városban, ami harcászati és logisztikai rémálom.
Sajnos a működési elv bonyolultsága és a nehézkes kezelhetőség miatt az országok legtöbbje a cső alá szerelhető megoldások mellett döntött, s így ez az eszköz nem tudott kellő mértékben elterjedni a nemzetközi piacon. Mindezek ellenére az általa képviselt nagymértékű újítás ékes bizonyság arra, hogy a magyar mérnökök is tudtak eredetit, újat alkotni. Manapság már csak a rendőrségnél van néhány példány rendszerben, a hozzá fejlesztett könnygázgránát kilövéséhez, mint azt a 2006-os zavargások felvételein is láthattuk. Hallani továbbá arról, hogy a Magyar Honvédség átvette a leszerelt Munkásőrség AMP-készleteit is (több ezer példány is lehetett), amelyekből 1?1 néha felbukkan honvédségi bemutatókon (pl. repülőnapok), bár a fegyverhez rendszeresített gránátok szavatossága már régen lejárt.

Első kézből


Dr. Földi Ferenc mérnök ezredes,
volt HTI-s fegyverfejlesztő személyes tapasztalatai

AMP

A 7,62 mm-es AMP puskagránátlövő gépkarabély a kedvencem, sőt több annál, életem meghatározó része. Még egyetemista koromban került a kezembe a Haditechnikai Szemle egy száma, amelyben részletesen bemutatták a fegyvert. Körülbelül akkor határoztam el, hogy én is kézifegyverekkel akarok foglalkozni, sőt szeretnék valamikor, talán, kézifegyvert is tervezni. Harmincöt év után, a Gepárdokkal a hátam mögött csak annyit mondhatok, hogy mindezt az AMP-nek köszönhetem.
Ilyen érzelmi alappal miként is mondhatnék bármi elmarasztalót erről a puskáról? Igenis büszke vagyok arra, hogy a honfitársaim (a későbbiekben úgy alakult, hogy tiszt-, és munkatársaim) tervezték, hogy a hazai ipar gyártotta le. Legfeljebb összeszoruló szívvel gondolok arra, hogy felsővezetői személyi ellenségeskedés, meg nem értés és még a minimális affinitásnak is teljes hiánya okozta, hogy a rendszeresítése ellenére a fegyver a honvédségben nem került ellátásra, és bár talán még valamely raktár mélyén található (a Munkásőrség készletéből) legalább kétezer ?gyári új? minőségű fegyver (ha el nem adták valamelyik baráti szomszédunknak), ma sincs érdeklődés iránta. Még aközben is, hogy manapság néhány tízdarabos tételeket vesznek honvédségidegen űrméretű kézifegyverekből, ki merik jelenteni egyesek az AMP-ről: ilyen kis mennyiséget nem gazdaságos használatba venni.
Talán soha le nem higgadva ilyen méltánytalanság láttán ? leszögezve, hogy a fegyverben egyetlen fillér saját anyagi érdekeltségem nincs (koromnál fogva nem is lehet) ? meglehetősen nehéznek tűnik objektív értékelést adni a fegyverről, főleg, mert emlékszem, milyen lenyűgöző érzés volt a valódi fegyvert először a kezembe venni (1978), majd a lőtéren lőni is vele (1986). Meg kell azonban kísérelnem, mert eddig más meg nem tette. Tehát:

? a fegyverről tudni kell, hogy a Jane?s Infantry Weapons évkönyvsorozat típusismertetője szerint az AMP a legjobban sikerült Kalasnyikov-változat a világon (ők tudják és jól tudják);
? már ránézésre is nehéz azonnal Kalasnyikovként azonosítani a fegyvert, mert a tervezők és a gyártó az abban az időben hazánkban elérhető tudást és műszaki lehetőséget felhasznált a fegyver ?átöltöztetésére?;
? a magam részéről egyedülállónak tartottam és tartom a csúszó mellső markolat és amortizált válltámasz együttes hatására elérhető találati szórásképet. A példának okáért a legjobb eredményem 100 m céltávolságon 10 egyes lövéssel körkörös mellalakon (amin nincs korrekt céljel) nem a 100 kör volt, hanem a 34 cm2-es teljes szórásterület, amikor a 10-es kör területe 79 cm2. Még csak ezt megközelítő szórás sem tudtam lőni az AMM-mel;
? a magyar katonai lőkiképzés alfája és omegája a rövid sorozatokkal való célleküzdés, akár 350 m céltávolságra is. Ismerve a Kalasnyikov gépkarabélyok sorozatlövés közbeni viselkedését (a szóráskép jobbra és fölfelé erőteljesen tekeredik) ilyen lőtávolságon, ennek a tűznemnek semmi értelme sincs. Épp ezért ragaszkodnak hozzá. Ugyanakkor egyedül az AMP alkalmas ? nagyon gyakorlott lövő kezében ? az ilyen mutatványra. Talán épp ezért ehhez meg nem ragaszkodnak;
? a gránátlövés optikai irányzékának a helyére (megfelelő rögzítőeszközön keresztül) fegyvertávcső, vagy egypontos irányzék szerelhető. Ezáltal a fegyver közepes távolságú hatásos pontlövés leadására lesz alkalmas;
? a csúszó mellső markolathoz (adapter alkalmazásával) villaláb erősíthető. Az RPK golyószóró 75 töltényes tárját alkalmazva a fegyver támogató fegyverként űrt képes betölteni a magyar lövészrajz tűzrendszerében. Az így kilőtt sorozatok igen pusztítóak;
? a gázátömlő furatot elzárva és hangtompítót alkalmazva realizálni lehet a ?néma egyes lövés? ideáját, amelyre az AMD a rendszeresített hangtompítójával nem képes, mivel a zárkeret és zárszerkezet mozgása a kert végében elbillegő tehervonat akusztikus érzetét kelti, bár a lövést valóban nem hallani.
Mindezt tudom és igazolom, mert magam is kipróbáltam. Csupán ennyit az alapfegyverről.
Az AMP gránátlövő képessége alapvetően a gránátok műszaki minőségétől és az optikai irányzék hatásosságától függött. Mára az első feltétel elenyészett, mivel a gránátok piezogyújtói végképp elöregedtek, biztonságos használatra többé nem alkalmasak. Ugyanakkor a gránáttestek és a beépített robbanóanyagok továbbra is használhatók lennének, amennyiben a gyújtók és a rakétapóthajtás hajtóanyaga cserére kerülne. Kérdés azonban, hogy érdemes lenne-e egy ilyen felújításba belekezdeni.
A saját lövéses vizsgálataim is azt bizonyították, hogy a repeszgránát olyan pontossággal indítható, hogy 100 m lőtávolságon biztos találat érhető el egy álló alak méretű célon. Erre az eredeti optikai irányzék is képes. Vitathatatlan azonban, hogy az eltelt időben más elven felépített egypontos irányzékokkal egyszerűbben lehetne megoldani a gyors célzás és tűzkiváltás feladatát. A repeszgránát ma is egy védőkézigránát hatásosságával rendelkezik, főleg erősen beépített terepen alkalmas lakásokban kiépített tűzfészkek nagy távolságból való olcsó kiiktatására.
Az irányzék lecserélésének időszerűségét támasztja alá az, az igen kellemetlen tapasztalat, amelyet a kezdő AMP-lövészek ismerhettek meg és legjobban az ?irányzékba való belecsodálkozás? jelenséggel jellemezhető. Ez nem mást jelent, hogy a kezdő lövész a jobb láthatóság elérésére egyre közelebb viszi a szemét az optikai irányzék szemlencséjéhez. Ezt aztán az irányzék szép, előbb erősen vérző, de nem veszélyes, később jellegzetesen elszíneződő szemkarikával (monoklival) hálálja meg, mert a fegyver és ezáltal az irányzék lövés közbeni hátrasiklása a válltámasz vállapjához képest legalább 40 mm. Mindenképpen olyan optikai irányzék alkalmazása szükséges tehát, amely okulártávolsága kizárja ? jó valószínűséggel ? az ilyen sérülés bekövetkezését.
A kumulatív gránát más elbírálás alá esik, mert bár páncélátütő képessége még ma is alkalmas lövészpáncélosok megsemmisítésére, illetve egyes harckocsik oldal és tetőpáncéljának átütésére, de a gránát stabil repülése még a rendszeresítés idején sem volt teljesen megoldott. Felelős katonai felsővezető emlékszik úgy, hogy ez a hiba akadályozta meg a fegyverellátás megkezdését. Más kérdés, hogy akkor miért nem orvosolták ezt a problémát. Saját tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy a kumulatív gránáttal siralmas eredményeket értem el, mert még 50 m lőtávolságból sem voltam képes eltalálni egy oldalt álló BTR?50 PU lövészpáncélost. Megítélésem szerint ez alapvetően a rakéta póthajtás elfogadhatatlanul rossz üzemképessége miatt történt így. Sajnos ennél a gránátnál ? ellentétben a repeszgránáttal ? a póthajtást nem lehet a gránát nagy tömege miatt leszerelni, mert az indító töltet energiája nem lenne képes biztonságos távolságra kivetni a gránátot.

Az NGM/NGV gépkarabély

A nyolcvanas évek végére a világon két kisméretű karabélylőszer volt a legelterjedtebb: a 5,45×39 mm-es szovjet 74M és az 5,56×45 mm-es NATO.
A Varsói Szerződés és egyéb szovjetbarát államokban széles körben alkalmazott 7,62×39 mm-es lőszerhez képest ezek könnyebbek voltak, ezért szállításuk, raktározásuk olcsóbb volt (kb. 30%-kal), elméletileg többet vihetett belőle a katona magával (ha kapott volna), és kis lőtávokon elméletileg kedvezőbb külballisztikai tulajdonságokkal rendelkeztek.
A Varsói Szerződés országaiban is több helyen kezdett megérni a gondolat, hogy szükség lenne egy kisebb kaliberű gépkarabélyra, mint a 7,62×39 mm-es AKM. A Szovjetunióban már rendszerben állt az AK?74-es, melynek nyomdokán indult el a keletnémet fejlesztés is. A magyar fejlesztők a FÉG-nél (főtervezők: Zala Károly és Horváth Zoltán) a másik kaliber mellett tették le a voksukat. Emellett több érv is szólt. Egyrészt a szovjetek akkor már nem adták elvtársi ajándékként az akkor még viszonylag friss fejlesztésnek számító 74M?AK?74 lőszer-fegyver páros licenszét, másrészt a vasfüggöny innenső oldalán ilyen már létezett, de 5,56×45 mm-es fegyver még nyilvánosan nem (noha a keletnémetek például ekkor már fejlesztették a Wiegert). A választásban szerepet játszott még az is, hogy egy 5,56-os kaliberű gépkarabély dollárért eladható kurrens, keresett exportterméknek ígérkezett alapvetően a közel-keleti hagyományos piacaikat megcélozva, a Kalasnyikov-rendszerű zárolás mellett az egyszerű, olcsó gyárthatóság, a megbízhatóság és a sokéves kedvező tapasztalat szólt. Az 5,56-os lőszer pedig sokkal elterjedtebb volt, mint az 5,45-ös.

A fegyver

A kiindulási pont tehát a fejlesztésnél az az AMM volt (az AKM magyar, nem rétegelt falemez, hanem gőzölt bükk felhasználásával gyártott változata), a FÉG-hagyományoknak megfelelően keménykrómozott cső került a lemeztokba, megváltozott a töltényűr, a gázátömlő furat mérete, a teljes gázmotor méretezése, a megváltozott ívű tár továbbra is 30 lőszer befogadására alkalmas és kétsoros maradt a töltények felvezetése.
A jelentős torkolattüzet egy PKM-géppuska ?infralángrejtő? tartotta kordában. A fix válltámaszos változat 1986-ra, mire elkészült a prototípus és a nullszéria az NGM (nagysebességű gépkarabély modernizált) nevet kapta, míg készült az AKMSz mintájára alulra behajtható válltámaszos változat is NGV (nagysebességű gépkarabély válltámaszos) néven. A fegyver nevében a nagysebességű szó a megnövekedett lövedék kezdősebességet jelöli.
A HTI elvégezte a nyúzópróbákat a nullszérián. Jól uralható ? a kisebb hátrarúgásból adódóan ? és pontos fegyver volt, de a tartóssági teszteken gyengének bizonyult a zárszerkezet (nem állta ki a 15 ezer lövéses próbákat), kisebb módosításokra szorult volna a gyártási technológia és a kivitelezés minősége. Itt már fokozottan érezhető volt a gyártási színvonal csökkenése a korabeli FÉG-nél, hisz hiába volt jó a tervezés, ha a gyártás pontatlanul, sok hibával dolgozott a tervek alapján.

Szomorú vég

Ámde a rendszerváltás, mint annyi sok reménnyel kecsegtető magyar fegyverfejlesztés esetében, ezúttal is közbeszólt. Nem láttak fantáziát egy 5,56-os hazai Kalasnyikovban többé (más magyar fegyverben se nagyon), a jövő pedig igen bizonytalanná vált a teljes magyar fegyverfejlesztés számára.
Így a nullszéria zöme hatástalanítás után gyűjtőkhöz került, s gyűjtemények megbecsült kuriózumai ma is. Pedig az idő nem őket igazolta, ma már a lengyel Beryl, az orosz AK?100-asok és exjugoszláv változatok is léteznek, illetve a nyugat is egyre inkább a Kalasnyikovéhoz hasonló gázdugattyús zárolás felé tekintett, gondoljunk csak az FN SCAR-ra, a HK?416-osra, vagy a G?36-osra.
Kijelenthetjük tehát, hogy ha a 90-es évek elejére egy kiforrott, megbízható 5,56-os Kalasnyikovval tudtuk volna megjelenni a világ fegyverpiacain, akkor az életképes, kurrens termék lehetett volna. Így azonban ez is csak egy lett azok közül a fejlesztések közül, amelyek eltűntek a rendszerváltás utáni süllyesztőben, hiába előzte meg évekkel korát.

Első kézből


Dr. Földi Ferenc mérnök ezredes,
volt HTI-s fegyverfejlesztő személyes tapasztalatai

NGM

1986. február közepén vettem először a kezembe a FÉG 5,56 mm-es űrméretű NGM jelölésű gépkarabélyának mintapéldányait, amelyet a gyár haditechnikai ellenőrző vizsgálatra (nagylőpróbára) adott át az MN Haditechnikai Intézetének (HTI).
Éppen ekkor kerültem a HTI állományába, a fegyver- és lőszerfejlesztési osztályra, tehát ez a fegyver volt számomra az iskolák iskolája, amelyen ? köszönhetően Egerszegi János barátomnak és egykori mentoromnak ? ismerkedni kezdhettem a szakma rejtelmeivel.
A vizsgálat összehasonlító nagylőpróba keretében folyt, mely során az NGM gépkarabélyt a HTI akkor rendelkezésre álló hasonló rendeltetésű kézifegyvereivel összevetve vizsgáltuk. Így a vizsgálatba bevontuk 5,56 mm-es űrméretben az amerikai M16 rohampuskát (egy példány AR?15 kísérleti, és 1 db XM16 nullsorozatú, Vietnamból hazahozott, hadicselekményekben részt vett fegyvereket), 1 példány osztrák AUG rohampuskát, egy példány német HK 92 öntöltő távcsöves puskát. Az 5,45 mm-es űrméretből 1 példány NDK gyártású AK?74 és 1 példány ugyanilyen űrméretű szovjet AKR parancsnoki fegyvert. A hagyományos 7,62 mm-es űrméretben 1?1 példány FÉG AMM és AMMSz, valamint AMD, továbbá 1 példány AMP gépkarabélyt. Csak információs céllal vizsgálatba állítottunk egy 7,62×51 mm-es G3 rohampuskát is. A HTI akkori lehetőségeihez képest a vizsgálat igen alaposnak, sokrétűnek tekinthető, eredményei alkalmasak voltak hosszú távú következtetések levonására.
Az NGM fegyver külső jegyeit tekintve csupán a csőtorkolaton alkalmazott PKM géppuska ?infralángrejtő?-ben és a kevésbé ívelt tárakban tért el az AMM gépkarabélytól. Képességeiben azonban teljesen más volt a helyzet. A tüzelés közben az elődjénél lényegesen nyugodtabban viselkedő fegyver, a könnyen vezethető rövid sorozatok, a lényegesen kisebb hátraható erő, valamint a jól kivitelezett nyílt irányzék igen kellemessé tette az NGM-et.
A 100 m céltávolságon mért találati szórásképek ígéretes eredményeket jósoltak.
A fegyvercső huzagemelkedésének szerencsés megválasztása (?köztes?) révén  az NGM alkalmas volt ? hasonlóan az AUG-hoz, de eltérően az M16-tól és a HK 92-től ? mind az M193, mind az SS109 NATO töltények hatásos kilövésére.
Az NGM-ből kilőtt 5,56 mm-es űrméretű SS109 lövedékek ? műszaki megoldásuk okán ? 100 m lőtávolságon belül lényegesen jobb átütéssel (páncélátütéssel is) rendelkeztek, mint az AMM 43M töltény PSz lövedékei. 150 m felett azonban a lövedékek stabilitása, környezetérzékenysége már jelentősen romlott a PSz lövedékekhez képest. 350 m lőtávolságra már csak az 5,45 mm-es lövedékek pontossága (akár az AKR-ből lőve is) felelt meg a PSz-ének. Közelharcban (100 m-ig) az NGM semmivel sem volt alacsonyabb rendű, mint az azonos űrméretű nyugati társai.
De: ? a fegyver tartóssági vizsgálatához szükséges jó minőségű (nyugati gyártású) töltényeket a FÉG nem volt anyagilag képes biztosítani, ezért az akkor ? logikusan ? párhuzamosan folyó hazai 5,56 mm-es (M193 klón) töltényfejlesztés (amelyet a Bakony Művek ? na igen, ilyen is volt ? vezetett V9 néven) produktumát kellett a vizsgálatra használni, felhígítva néhány száz első rangú Norma és sok száz silány, feltehetőleg távol-keleti M193 tölténnyel. Emiatt a fegyvert az élettartam-vizsgálat során finoman szólva is egyenetlen terhelés érte. Például a kísérleti mintasorozatnak tekinthető V9 töltényekben mérhető maximális gáznyomás mértéke többször meghaladta a 4800 bart, de sokszor el sem érte a 3200-at. Némelyik töltényben a lövedék jelentős szögeltéréssel lett beszerelve, más töltények hüvelypalástját valakik baltaszerű eszközzel átmetszették, hogy ömlött belőlük a lőpor. Természetesen a legtöbb problémát az okozta, hogy ebben az időben a hazai lőporgyártás még nem készült fel az ehhez az űrmérethez szükséges gömblőpor megfelelő minőségű gyártására. Ebből következett, hogy a bekövetkező fegyverelakadásokért a FÉG, a Bakony és a Fűzfői Lőporgyár mindvégig egymásban kereste a hibát (a FÉG talán a legjogosabban). Mindezek miatt az NGM nem érte, érhette el az előírt 15 000 lövésszámot, mert a 13 532. lövés közben (épp a kezeim között) a cső-tok zároló szemölcseinek leszakadása/kifordulása következtében felrobbant. Ha jól emlékszem, nem volt egy öröm, bár én alig vettem észre a dolgot, de az akkori kísérletvezetőm többé nem jött le a lőtérre, mert már csak 10 napja volt hátra a nyugdíjáig. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy a zárszerkezet méretezését sem lehetett hibátlannak tekinteni, mivel a megismételt tartóssági vizsgálat során, amelyet az első rangú osztrák SS109 HPSC 5200 jelű tölténnyel hajtottunk végre, az NGM már a 8000. lövés után produkált egy kvázi haváriát, mivel egy lövészeti napot záró átvizsgálás során mindkét zárolószemölcs kirepedését és a kiszakadás megkezdődését vettük észre;
? a magyar elképzelés a markolatok és a fegyvertusa gőzölt bükkből való kiképzésére nem vált be, mert ez a fa nagyon alacsony ellenálló képességet mutatott az általános katonai használat terheléseivel szemben. Tusával való ütés, illetve 2 m magasból tusára való leejtés során a tusa egyszerűen kettéhasadt. A markolatok kialakítása még az orosz eredetihez képest is túl primitívre sikeredett, érthetetlen módon, mert ekkor már mind az AMD-hez, mind az AMP-hez sokkal célszerűbb műanyag alkatrészek lettek kialakítva és alkalmazva a FÉG-ben;
? a csőtorkolaton alkalmazott lángrejtő kezdetben igen jól teljesített, a lövésszámok előrehaladtával azonban mindinkább hátrányára kezdett válni a fegyvernek.
A problémát az okozta, hogy a csőtorkolat külső palástjára vágott menet sokkal kisebb húzóterhelésre lett méretezve, mert eredetileg a kompenzátor felerősítésére szolgált, a lángrejtő ? különös tekintettel a töltény jellemzőiből következő magas csőtorkolati gáznyomás miatt ? sokkal nagyobb húzóterheléssel hatott erre a menetre, mint amire eredetileg tervezték. A megnyúlt menet miatt a lángrejtő tüzelés közben lengeni, csapkodni kezdett, erősen lerontva a szórásképet.

Összegezve

Az NGM jó példát mutatott arra, hogy hazánkban a szellemi kapacitás elegendő ahhoz, hogy vezető műszaki színvonalú kézifegyverekhez hasonló eszközöket tervezzünk, ugyanakkor rossz példát mutatott arra, hogy az állandó pénztelenség, az innováció folyamatos háttérbe szorítása, az azonnali eredménykövetelés és a közgazdasági infantilitás ? különösen a piacfelmérésben ? csak bukáshoz, vagy alig/sehogy eladható félmegoldásokhoz vezet.

 

Szőrös Zoltán

www.kalasnyikov.hu

Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás