This is alternative content.


KÉPGALÉRIA

Feketén vagy fehéren?

HK SL8

Eddigi pályafutása során a HK szinte minden hadipuskáját megjelentette civil változatban. Ezek külsejükben általában kevéssé különböztek az eredeti modellektől. Az egyik kiugró kivétel a ?90-es évek közepén piacra dobott SL8, mely inkább a politikai korrektség oltárán feláldozott konstrukciónak tekinthető?

Kompromisszumok világában 
      
2003. februári számunkban már részletesen bemutattuk a G36-ot, a századvég egyik legsikeresebb hadipuskáját. Néhány éves múltja dacára kormányügynökségek, terrorelhárító csoportok sora használja világszerte ezt a fegyvert, mely markáns vonalaival a szaklapok borítóját, és a filmvásznat is meghódította. A Heckler & Koch a polgári modellt is gyorsan elkészítette, azonban az ehhez vezető út rögösebbnek bizonyult, mint valaha. A szigorúbb export-import, fegyvertörvények megakadályozták egy elegáns, fekete G36 ?Sporter? létrehozását, melyről minden HK-rajongó álmodott. A ?gonosznak látszó? puskák körüli médiahisztéria, a gyártókat sújtó (többnyire sikertelen) tengerentúli perek szintén arra sarkallták a céget, hogy a civil változattal a lehető legkisebb kockázatot vállalják ? Németországban és külföldön egyaránt.
A cél tehát egy ?steril?, semleges megjelenésű fegyver kialakítása volt, ami kevésbé szúrja az ellenzők, vagy az olcsó babérokra törő politikusok szemét. Ez persze a G36 jelentősebb átalakítása nélkül lehetetlen volt.
A kényszerű helyzetből kényszerű végeredmény született, ami cseppet sem bűvölte el a leendő vásárlókat, és (kár lenne tagadni) e cikk íróját sem. Talán az lehetett a baj, hogy a HK korábban igen magasra helyezte lécet, és olyan kiváló, robosztus öntöltő puskákkal ?kényeztette? a közönséget, mint például a HK91 és 93 modellek, vagy az alig ismert (de a Kaliberben már bemutatott!) SL6/7 széria. Talán a civil részleget nyűgnek tekintő akkori brit tulajdonosok nem álltak a helyzet magaslatán. De lássuk, mire ez a fanyalgás!
 
Kinek kell fehér puska?
          
Az SL8 tehát csak számos kompromisszum révén jöhetett létre. A G36 tokszerkezetét át kellett tervezni, korlátozni a tárkapacitást, eltüntetni a pisztolymarkolatot, a behajtható tusát, és úgy általában mindent, amitől a puska laikusok számára ?agresszívnak? tűnhetett. Ezeket tán még könnyű lett volna lenyelni, de a német engedélyező szervek nyomására a roppant harcias fekete színnek is mennie kellett. Valószínűleg örök rejtély marad, hogy önszántukból, vagy pusztán hivatali kényszer hatására választották a fehéret helyette. Az viszont bizonyos, ennél kevésbé praktikus színt keresve sem találhattak volna. Egy hófehér puskából a téli hadviselést leszámítva (melyre sportfegyverrel azért elég ritkán kerül sor) kevés előny származott. A műanyagon a legkisebb olaj- és koromfoltok, ujjlenyomatok, karcolások is azonnal meglátszottak, a tulajdonost érő ?nicsak, egy puskának látszó tejfölös flakon!?, és hasonló rosszmájú lőtéri tréfákról már nem is beszélve. Kinek kellett Európában ez a fegyver? Valószínűleg igen kevés embernek. 
Az amerikai piacra szánt változatot ennél is jobban ?megnyomorították?. A BATF további módosításokat írt elő, hogy az SL8 csak egysoros tárakkal működjön. Erre részben az 1994-es ?Brady-törvények?, és az importfegyverekre vonatkozó szabályozás miatt volt szükség. Persze az USA-ban még a legmerészebb üzletember sem próbálta volna a fehérben pompázó modellt eladásra kínálni, ezért ezeket a valamivel elviselhetőbb világosszürke színben gyártották. Felesleges ecsetelnem, hogy az SL8-at itt sem kapkodták el a polcokról. Különösen, amikor fele- vagy ugyanennyiért, normális tárkapacitású, AR?15 sportpuskákat vihettek haza a tisztes polgárok, melyek ráadásul sokkal alkalmasabbak voltak az IPSC-céllövő versenyekre, vagy akár birtokvédelemre.                        
Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy rövid idő leforgása alatt egy csúfos bukás rémképe kezdett körvonalazódni a HK vezetői előtt. A tenger innenső oldalán a fekete kivitelű SL8-4 piacra dobásával próbálták menteni a menthetőt, bár ezt egészen a 2003. április 1-jei törvényváltozások életbe léptéig tilos volt Németországban forgalmazni. Az új verzió gondos alulreklámozása sem javított a helyzeten. Amerikában jelentős árcsökkentés után, G36 kiegészítőkkel ?feljavítva? kezdték árulni a fegyvert. Ennek csupán annyi volt a szépséghibája, hogy az eltérő színű taktikai felszerelések furcsán mutattak az alacsony tárkapacitású, szürke ?öszvéren?. Csodák csodájára, az eladások mégis hirtelen növekedni kezdtek. Ennyire rossz ízlésű lenne az amerikai vásárló? Vagy ennyire értették a dolgukat a cég marketingesei? A válasz természetesen nem. A változás elsősorban néhány ügyes kezű ezermesternek és kisvállalkozónak volt köszönhető.
       
Azok a furfangos ezermesterek? 
     
Ahogyan a történelem már sokszor bebizonyította, az emberi találékonyságon nehéz kifogni. Az amerikai fegyverkedvelők nem hagyták annyiban a dolgot, nekik félautomata G36 kellett a politikailag korrekt SL8 helyett. Sokan kezdtek kísérletezni a puska átalakításával, melyből körülbelül másfél év alatt egy egész kis szubkultúra nőtte ki magát. Először megtalálták a módját, hogyan lehet a műanyagot házilag kivitelezhető eljárással tartósan feketére varázsolni. A csövet fegyvermesterek alakították át a G36-tal megegyező hosszúságúra, vastagságúra, és látták el csőszájfékkel. Egy élelmes üzletember olyan (teljesen legális) átalakítókészletet gyártásába fogott, mellyel az eredeti pisztolymarkolat és tusa közel tökéletes másolatát lehetett felszerelni a puskára. A tárkapacitást hasonló készlettel orvosolták; néhány alkatrész cseréje után az SL8 képessé vált AR15/M16 tárak befogadására. Már csak a HK-tól beszerezhető, dupla optikás hordfogantyút kellett felszerelni, és máris készen volt az áhított G36 ?klón?. Persze így a fegyver körülbelül kétszer annyiba került, de az embereket szemlátomást ez cseppet sem zavarta.
Az átalakítási láz természetesen Európába is átgyűrűzött. Itt annyival volt egyszerűbb a helyzet, hogy az SL8 és SL8-4 modell minimális (szintén teljesen legális) módosítás után megbízhatóan működött a 30 lőszeres G36 tárral, bár ezt kezdetben igen nehéz volt beszerezni. A hiányt egy német cég enyhítette, 30 vagy 42 lőszeres, Steyr AUG-tárak átalakításával. A dolog pikantériája, hogy akkoriban ezeket szabadon megvásárolhatták a német fegyvertartók, viszont behelyezni tilos volt őket a puskákba. (Mára megszűnt ez az áldatlan állapot.) A felsoroltakon kívül számos egyéb módosítás született (pl. az eredeti tusa átszabásával), ami azt bizonyította, hogy az SL8 minden fogyatékossága ellenére is rabul ejtette a sportlövészek fantáziáját.
Nagy meglepetésre a legújabb ?optikai tuningot? maga a Heckler & Koch kezdte kínálni kb. egy hónappal a cikk íródása előtt ? közel 700 euróért vállalják a régi fehér flinták ?garnitúrájának? feketére kicserélését (az eredeti gyári szám meghagyása mellett). Arról ugyan nem szól a fáma, hogy pontosan milyen extra szolgáltatások vannak benne ebben a csinos kis összegben, de az objektivitás kedvéért ide kívánkozik, hogy a házilagos átfestéshez egy 2?3 euróért beszerezhető festékfajtára van szükség...

Mennyiben más?
        
E hosszúra nyúlt bevezető után ideje cikkünk eredeti tárgyára koncentrálnunk. A fenti módosítások természetéből már sejthető, hogy az SL8 sok hasonlóságot mutat a G36-tal (lásd Kaliber 58?59. szám). A tok ugyanabból a műanyagból készül, és a fém alkatrészek aránya is ugyanolyan riasztóan alacsony az ?acélhívők? számára, mint a hadipuska esetében. A Stoner AR?18 nyomán tökéletesített, gázelvételes, ütőrudas, forgó zárfejes rendszer sem szolgál újdonsággal. A kezelőszervek elhelyezése, formája, például a mindkét oldalra kinyitható felhúzókar, azonos. Az optikák rögzítési pontjai is megegyezőek. Miben más akkor hát a fegyver?
A legnyilvánvalóbb különbség a tok kialakításában fedezhető fel. Az SL8 két főrészre bontható ? egy felső tokra, mely a csövet, a tárfészket és a zárat foglalja magában, illetve egy alsó tokrészre, ami az egybeszerelt félautomata elsütőszerkezetből és a tusából áll. A két műanyag fődarab egyike sem kompatibilis a G36-tal, összeillesztésük a megszokott rugós csapszeg mellett csavarokkal van megoldva. Az alsó tok belső méretezése is eltérő, ezért még a komplett G36 ?trigger group? birtokában se lehet gépfegyvert gyártani az SL8-ból.       
A válltámasz nem behajtható, és a céllövő puskákra jellemző ún. ?thumbhole? (hüvelykujj-átbújtatós) formulát követi, amely a pisztolymarkolathoz hasonló fogást tesz lehetővé. Ez a megoldás általában csak a jobbkezeseket favorizálja, ám itt szimmetrikusan alakították ki a nyílást, ezért ballal is használható. Úgy tűnik, hogy cserébe némi komforttal kellett fizetni ? én legalábbis azok közé tartozom, akik kényelmetlennek találják ezt a tusát. A hüvelyujj részére vágott nyílás éles belső pereme hamar nyomni kezdi az ember kezét, és a vaskosabb felépítés miatt a kétoldali biztosítókar sem esik annyira kézre. Számomra kissé érthetetlen, hogy miért ?spóroltak? ennyire a hellyel, különösen, amikor az SL8 korai koncepciórajzain jobb megoldások voltak láthatóak. A puska mentségére legyen szólva, a tulajdonosoktól sosem hallottam ilyen panaszt.
Ha már a komfortot feszegettük, essék szó a kétségtelenül pozitív változásokról is. A válltámasz hosszát, a pofadék magasságát csavarok és betétek segítségével tetszés szerint szabályozhatjuk. Mivel legalább tucatnyi típusú, eltérő magasságú SL8/G36 irányzéksín vásárolható meg a fegyverhez, ezért ez mindenképpen jól jöhet. Ha nincs rá szükségünk, a pofadék egyszerűen eltávolítható. A cég igyekezett sportosabbra csiszolni az elsütőszerkezetet is, a lövés kiváltásához körülbelül 1,5 kg erő szükséges.

Nehéz cső, irányzék
         
Egy jó céllövő puskához nehéz cső dukál, ennek kapcsán az SL8-nál kevés kivetnivalót találhatunk. Az impresszív falvastagságú, 510 mm hosszúságú darabot egyetlen művelettel, hidegkovácsolással alakítják ki ugyanabból a vaskos acélhengerből, melyből a G36-osok csövei készülnek. A korrózióállóságot külső-belső keménykrómozással és a más HK-fegyvereken használt HE (Hostile Enviroment) felületkezeléssel biztosítják. A Kaliber rendszeres olvasói számára nem újdonság, hogy az extrém falvastagság elsősorban a jobb hőelnyelő képesség és a tüzeléskor fellépő vibrációk csökkenésének végett szükséges. A huzagolás jobbos, 1:7? huzagemelkedéssel, ami inkább a nehezebb lövedékkel szerelt lőszereknek kedvez. Csőszájfék felszerelésére nincs lehetőség, bár a tekintélyes súly, és a puskák között ?gyengének? számító .223 Remington kaliber ismeretében ? melyet Jeff Cooper szakíró tréfásan csak ?pudliölőként? szokott emlegetni ? erre semmi szükség. A csövet a műanyag tokba ágyazott erős acélfoglalat rögzíti, eltávolítása csak egy speciális szerszám segítségével lehetséges, ha valaki ellenállhatatlan kényszert érezne erre. A rugalmas előágy nem érintkezik a csővel, ezért a gázdugattyú az egyetlen ?idegen objektum?, ami a pontosságot befolyásolhatja.
Ami az irányzékot illeti, az SL8 többféle konfigurációban vásárolható meg. A legalapvetőbb a 100?300 m-ig állítható, hosszú, nyílt irányzéksín, melyre egyúttal távcsövet is erősíthetünk. Ennek előnye (az univerzalitáson kívül) a csővel megegyező hosszúságú irányzóvonal. Hátránya viszont, hogy csak nehézkesen férhetünk hozzá a puska tetején található felhúzókarhoz, ezért a felhasználók többsége gyorsan megszabadul tőle, és rövidebb picatinnysíneket, vagy drága, beépített optikás G36 hordfogantyút vásárol helyette. Az utóbbi 1,5x vagy 3x-os nagyítású, 200?800 m között használható katonai céltávcsövet, vagy ezek párjaként egy Hensoldt/Zeiss gyártmányú, nagyítás nélküli ?red-dot? irányzékot tartalmaz, mely nemcsak elemmel, de napfénynyel is működtethető.

Kezelés, némi elővigyázattal
    
Az SL8 kezelése gyakorlatilag megegyezik a hadiváltozattal. Az átlátszó műanyag tár megtöltése és behelyezése után a zártömb tetejére erősített, mindkét oldalra kb. 90 fokos szögben kibillenthető karral kell a csőre töltést elvégeznünk. Használat után a kar automatikusan visszacsukódik. Ha mégis szükségünk volna rá, például akadály elhárításához, akkor ütközésig kibillentve, majd befelé nyomva a kar nyitott állapotban marad. Az utolsó lövés leadása után a zár fennakad, melyet a felhúzókar enyhe hátrahúzásával, majd elengedésével szabadíthatunk fel. Ha szükséges, a zár hátraakasztását a sátorvason belül található, apró gombbal is elvégezhetjük.
A tapasztalatok sajnos azt mutatják, hogy zárakasztót érdemes inkább véglegesen kikapcsolni (ugyanis erre is van lehetőség), mivel a zár nyomásának hatására az alsó tokrész a sátorvas előtti részen, rövid szakaszon, alig észrevehetően megrepedhet. Ez ugyan bizonyítottan nem befolyásolja a fegyver pontosságát és megbízhatóságát, azonban roppant módon bosszantó, és esztétikailag sem elfogadható. A probléma a G36 konstrukció korábban taglalt folyamatos ?megerőszakolásának? egyenes következménye, melyet a HK azóta alkatrészcserével igyekszik kiküszöbölni. Mondanom se kell, hogy ez a jelenség ismeretlennek számít a hadipuskán.
           
Lövészet ? pontos és megbízható
              
A sok negatívum és sopánkodás után következzék végre valami olyasmi, amiben az SL8 jól teljesít. És szerencsére ez pedig a lövészet! A polgári modellt érdekes volt összehasonlítani a teljes és kompakt méretű hadiváltozatokkal, amiket én kényelmes, kiválóan átgondolt, könnyen kontrollálható puskáknak ismertem meg. A nehéz cső tovább javított a pozitív karakterisztikákon, és a jobban előre tevődő súlypont egyáltalán nem zavaró, valószínűleg a válltámasz elhelyezésének, és a gumi tusatalpnak köszönhetően. Az SL8 még mindig szinte pehelykönnyűnek hat olyan ?súlyos egyéniségekkel? összehasonlítva, mint a HK G3 sportváltozata.
A visszarúgásra felesleges túl sok szót fecsérelni, a .223 Remington kaliber uralása igazán csak az ?ijedős? hölgyek, vagy a zsenge korú lövészpalánták számára jelenthet gondot. Az SL8 megbízhatósága a G36-hoz hasonlóan kiemelkedő, a gyártó büszkén állítja, hogy 15 000 lövés leadására is képes a puska tisztítás nélkül. A képeken látható, Eotech holo-optikai irányzékkal ellátott SL8-4 nem produkált a akadályt, noha a tesztelés idején a hőmérő higanyszála jócskán fagypont alatti hőmérsékletet mutatott. A körülmények miatt a pontos szórást nagyobb lőtávolságra nem állt módunknak megmérni, de más, független tesztek általában 0,5?1 MOA körüli pontosságról számolnak be 100 méter lőtávolságban az alkalmazott lőszer minőségétől függően. Ez körülbelül 1,2?2,5cm-es szórásnak felel meg, ami egészen lenyűgöző. Persze több száz méteres lőtávnál valószínűleg már lehetetlen tartani ezt a teljesítményt, de ez nem is várható el egy ilyen kategóriájú és kaliberű puskától. Az Eotech irányzékkal rendkívül gyorsan kezelhető volt a fegyver, szituációs puskalövészetre ideálisnak nevezhető ez a konfiguráció, amennyiben orvosolni tudjuk a tárkapacitás problémáját.
                
Mit tartogat a jövő?
              
A Heckler & Koch német tulajdonba visszakerülése óta folyamatosan pletykák keringenek az SL8 puskák korai nyugdíjba küldéséről, és az új ?SL36? változatról, ami állítólag sokkal jobban hasonlítani fog a hadifegyverre. A szóbeszédnek lehet némi alapja, mivel az USA-ban épülő gyár, és a megengedőbb német törvények révén már mindkét kontinensen forgalmazható volna egy ilyen szívdobogtató modell. Az Európában és hazánkban jelenleg kapható a fekete SL8-4 alapára felszereltségétől függő többé-kevésbé meghaladja a 400 000 forintot, ha dupla G36 optikát szeretnénk, akkor még mélyebben a zsebünkbe kell nyúlni. Ha túl tudjuk magunkat tenni a konstrukció kisebb hiányosságain, akkor egy remek lőtulajdonságokkal rendelkező sportpuskát kaphatunk kézhez. Ha nem, várnunk kell az SL36 megjelenésére?
     
www.heckler-koch.de


 
Izsóf Gábor

This is alternative content.

This is alternative content.

This is alternative content.

This is alternative content.